A közvélemény ily drámai elfordulását hőn szeretett uralkodójától Lady Diana Spencer halála váltotta ki, illetve a királyi család részéről a reakciók teljes hiánya. A walesi hercegnő halála és az azt követő tömeghisztéria valószínűleg sok évre ad még kutatnivalót a brit társadalomszociológusoknak – mint ahogy Lady Di személye és hatása a popkultúrára is. A királynő és a hercegnő közti ellentétekkel tele volt a bulvársajtó – azonban a film okosan nem megy bele abba, mit érezhetett II. Erzsébet, az ember egykori menye halálakor. Ehelyett arra fókuszál, mit cselekedett II. Erzsébet, a királynő a walesi hercegnő halálakor. Aki ekkor már nem királyi családtag, így a szigorú protokoll szerint halálhíre nem kíván reakciót – a királyi család folytatja nyári vakációját, mintha mi sem történt volna, nem lépnek nyilvánosság elé. Pláne nem kívánnak állami temetést szervezni – az ő részükről ez magánügy, mégpedig a Spencer család magánügye. A protokolláris előírásokhoz ragaszkodnak, és nem engednek – sem maguknak, sem másnak – emberi érzelmeket.

Itt lép képbe a frissiben megválasztott miniszterelnök, Tony Blair, aki – lévén munkáspárti – amúgy is szálka a királyi udvar szemében, s aki ugyanakkor alkotmányos kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse uralkodóját: bajban van. A film tulajdonképpen kettejük emberi és politikai játszmájának és szolid, konszenzusos egymásra találásának krónikája (is). Egyben hagyomány és modernitás ütköztetése – több fronton.

Egyfelől ott van Diana halála és a kiváltott tömeghisztéria – amit a királynő érthető módon nem tud kezelni, mert nem fér bele a világképébe. Ő, akit úgy neveltek, hogy soha ne mutasson érzelmet a nyilvánosság előtt, nem érti, hogy a korszellem azt követeli, ölelje keblére a gyászoló tömeget. Míg a királyi család Balmoralban vadászgat, Blair pedig Londonból próbálja menteni a monarchia becsületét, szép lassan kirajzolódik az a bizonyos alkotmányos válság. S a végén már nem az a kérdés, a királynő fejet hajt-e a népakarat előtt, hanem, hogy vissza tudja-e szerezni a korona megtépázott becsületét.

S hogy ez film miért is lett a századelő legjobb életrajzi filmje? Nos, egyfelől Peter Morgan mértéktartó és nagyon okos forgatókönyvének, másfelől Helen Mirren emblematikus alakításának köszönhetően. Stephen Frears filmjének egyik legokosabb húzása, hogy nem szerepelteti a néhai Diana hercegnőt – pusztán archív televíziós felvételeken látjuk. Michael Sheen Tony Blair-je idegesítően tenyérbemászó, a királyi család karót nyelt, ijesztően defektes tagjai vagy Helen McCrory Cheri Blair-je pedig a maguk módján rendkívül szórakoztatóak, de kár lenne tagadni, hogy ez Helen Mirren filmje. Érdemes megnézni!

Megtekintés az Online Katalógusban