Az egyik jellemző, melyet Eliade tanulmányoz, a tér felfogása. A vallásos ember vagy homo religiosus számára a tér nem homogén, léteznek „erővel feltöltött” szent terek, melyek „szilárd pontot”, tengelyt, kiindulást nyújtanak, lehetővé teszik a tájékozódást, a valódi élet feltételeinek megteremtését. Egy hely megszentelésével a káoszból kozmosz teremtődik, így az ember utánozza a világ teremtését, és olyan teret hoz létre, melyben teljes életet lehet élni. Több kultúra példáján keresztül ismerhetjük meg, hogyan is szolgáltak a szent oszlopok, szent hegyek vagy azt idéző építmények a világ tengelyeként a három világ (ég, föld és alvilág) összekötésére. A hagyományos világkép szerint az ember összetett, és csak akkor képes kiteljesedni, ha megteremti az ezt tükröző életteret. A térben kialakított hierarchia tükrözi az ember értékrendszerében kialakított hierarchiát. Így olyan élettér születik, melyben a megfelelő módon helyet kaphat az emberben lévő szellemi, lelki és testi dimenzió is.

Szintén nagyon elgondolkodtató a hagyományos társadalmak viszonyulása az időhöz. Megkülönböztetnek profán és szent időt. Eliade úgy fogalmaz, hogy a vallásos ember nem hajlandó a „történelmi jelenben” élni, hanem azon fáradozik, hogy olyan szent időben legyen része, amely bizonyos szempontból az örökkévalósággal azonosítható. Ugyanúgy az örök fiatalságra vágyik, mint a mai ember, de a megvalósítását nem a test szintjére helyezi. A profán időből való kiemelkedést az ünnep tette lehetővé, ekkor újból jelenvalóvá válhatott az istenek által megszentelt őseredeti idő, melyben mindenki megszabadulhatott az anyag korlátaitól. Az ünnepek ezért megújító erővel rendelkeztek egyéni és társadalmi szinten, összekapcsolódva a természetben végbemenő, évszakokban megnyilvánuló megújulással.

Úgy gondolom, tanulságos megismerni a hagyományos világképet, ami a természet törvényeinek ismeretén és alkalmazásán alapszik. Összevethetjük a sajátunkkal, és találhatunk olyan pontokat, ahol el kell ismernünk, valaha többet tudtak arról, hogyan élhet az ember harmóniában a természettel, embertársaival és önmagával. „Tekinthetjük e kis könyvet általános bevezetésnek is a vallástörténetbe, mivel a szent jelenségformáit és az ember helyzetét írja le egy vallási értékekkel telített világban” – írja Eliade a kötet bevezetőjében.

Mircea Eliade (1907–1986) román vallástörténész és író. A bukaresti, majd a kalkuttai egyetemen tanult filozófiát, történelmet és néprajzot. Rövid időre egyetemi oktatóként visszatért Romániába, majd diplomáciai szolgálatot teljesített Londonban és Lisszabonban. A háborút követően a Sorbonne-on tanított, és a párizsi Román Kulturális Központ elnöki posztját töltötte be. 1956-tól az óceánon túl, Chicagóban vállalt egyetemi katedrát.

Megtekintés az Online Katalógusban