Benedek ​Ágota harmadik könyvében szó szerint a boncasztalra fekteti fel magát, hogy onnan vizsgálódva írjon a testéről. (Is.) Arról, milyen benne lenni. Akkurátus nyugalommal kezdi szétszálazni a tűpontos jelzőkkel ábrázolt testi folyamatok hátterében húzódó tudományos tényeket. Mivel nem orvos (Sajnos vagy szerencsére?), így a mindenki számára elérhető és közérthető információkból tájékozódik. Józanul, sőt néha kijózanítóan figyeli önmagát. Nyavalyáink elemzéséből egyszerű következtetéseket von le, hogy az életről és halálról szóló felháborítóan humoros összegzések, váratlan képek és megrendítő megállapítások a segítségünkre legyenek.
Nem keresi a spiritualitást, a lélek dolgait ott, ahol gyógyszerre van szükség, de nem tagadja, hogy a búslakodásba igenis bele lehet pusztulni. Nem ebben a könyvben találunk gyógymódot, ha fizikailag gyengélkedünk, de abból, ahogyan Benedek Ágota leírja az emberi lét élményének furcsaságait: a hangulatingadozást, a fájdalmat, az éhséget, a cukor-mámort… hogy, mi köze van az igaz szerelemnek a bélügyekhez, már megint magunkra ismerhetünk.
És tényleg, mi köze van? Mi köze van a menstruációnak a teremtéstörténethez? Cupido miért nepo-baby? Hogy jön Pamela Anderson a lassú felszívódású szénhidrátokhoz? Mi az az anyagcsere-bíróság? Tényleg porból lettünk, és végül azzá leszünk? Hogy függ össze a kollégisták táplálkozási szokása az űrbéli ételek innovációival? Úgy, hogy minden mindennel összefügg – Ágota ezt állítja, és már megint nem hazudik.