Erről a filmről hiába tudjuk előre, hogy Woody Allen rendezte, a hangulat és a stílusjegyek alapján nem fogunk ráismerni a rendező keze munkájára. Hogy hol találjuk akkor a jó öreg Woody-t benne? Szerintem leginkább abban, hogy egyfajta minőséget képvisel, viszont nélkülöz sok mindent, amit Woody-tól megszokhattunk: a humort, magát Woody-t is, a jazzt, no meg New Yorkot. Tehát jellegzetes Woody-s filmre ne is számítsunk! Helyette viszont kapunk egy szerelmi háromszög történetet, Londont és operát (!!!), elegáns kívülállást, drámát és élvezetes színészi játékot. Azért ez sem rossz, nem igaz?
Chris (Jonathan Rhys-Meyers) szegény sorból származó, ám feltörekvő fiatalember, olyan valaki, akinek már éttermi rendelésén is látszik az otthonról hozott anyagi helyzet. Vidékről érkezvén az angol fővárosba, elvállal egy teniszedzői állást, és egyik tanítványa, Tom (Matthew Goode) révén ismerkedik meg annak húgával, Chloe-vel (Emily Mortimer). Nem kell sokat várakozni: Chris szerencséjének, műveltségének és kellemes modorának köszönhetően gyorsan bekerül az előkelő családba. Chloe bájos és okos, ami pedig ennél is fontosabb, megnyerő vagyoni távlatokkal bír. Szinte azonnal megtetszik neki a jóvágású fiatalember, akit szép reményekkel kecsegtet ez a nem várt kapcsolat és a fényes jövő. A megfelelő gyorsasággal szárba szökkenő románcnak csupán egy hátulütője van, ez pedig nem más, mint Tom szerelme.
A Coloradóból származó Nola (Scarlett Johansson) szépreményű színésznőcske, aki azonnal elbűvöli Chris-t. A férfi először ellenáll a hódításnak, ám idővel maga is viszonozza a közeledést – és íme, egy szerelmi háromszög van előttünk kialakulóban. Tomnak kezdetben komoly tervei vannak Nolával, de a család – főleg az anya – ezt rossz szemmel nézi, talán ez is az oka annak, hogy Tom hamarosan más lány után néz. Így Nola egy időre eltűnik Chris szeme elől. Chris – leendő apósának köszönhetően – máris jól fizető állásra tesz szert, melynek révén bekerül a felsőbb körökbe, azonban megint folytatja románcát Nolával, még a Chloéval kötött esküvő után is. Kettejük szerelmi drámája bontakozik ki előttünk, mely aztán valami egészen másba torkollik: és pontosan ez az, amit addig még nem rendezett Woody Allen. A történet az érzelmek kiszámíthatatlanul is logikus útján folytatódik. Terhesség sajnos nem abból a kapcsolatból lesz, amelyikből lennie kellene. Hátravan még a történet bűnügyi szála, hiszen az ex-tréner mégsem véletlenül olvasott Raszkolnyikovról történetünk bevezető képeiben…
A szereplők is megérdemelnek néhány szót. Szerencsére nem játsszák túl a szerepüket és mindannyian telitalálatok saját karakterükben. Jonathan Rhys-Meyers nevét addig én még nem ismertem és talán más sem idehaza, amikor Woody e filmet forgatta (2005), később jött az Elvis és a Tudorok-beli VIII. Henrik figurája, melyek végképp világhírűvé tették a tehetséges színészt. Kiemelném Scarlett Johansson játékát is, aki nyilván tudta volna még szexibbre is formálni Nolát, de az már sok lett volna. Ez a mértékletesen ábrázolt vonzerő is épp elég volt a hitelességhez, mely mindvégig jellemzi a filmet. A Match Pointban éppen a visszafogottság, a szikárság a rendezői kívülállás remek eszköze, amely a nézőnek is segít a tárgyilagos látásmódban, vagyis abban, hogy senki mellé ne álljon, és mintegy felülről szemlélje a dolgokat. A film számos fesztiválon jól szerepelt, rangos díjakra jelölték, és nyilvánvalóan érdekes színfoltja Woody Allen pályafutásának. Az interneten egy találó olvasói hozzászólás szerint: „Cinizmus a négyzeten, nihilizmus a köbön. Emellett professzionista megvalósítás. Woody Allen utál mindenkit: a prolikat, a gazdagokat, de legfőképpen a nőket.” Mindez komolyzenei aláfestéssel, Caruso régi felvételein felzengő, borzongatóan szép tenorjával hitelesítve… No comment!