78
Babel
Polczer Adél ajánlata
Egy különleges mozi részese lehet, aki megnézi a Babel című, számos rangos fesztiválon díjakat nyert és jelölésekkel jutalmazott filmet. Azon kevés művek egyike ez, amelyet az ember szeretne néha újra látni, mert üzenete és hatása nem egyetlen napra szól. Az alkotás négy történetet mond el, melyek 36 óra alatt játszódnak három kontinens négy országában.
Egy amerikai pár (Brad Pitt és Cate Blanchett) Marokkóban utazgat, amikor turistabuszukat támadás éri. A sivatagban egy pásztor fegyvert ad a gyerekeinek, hogy azok megvédhessék a kecskéket a sakáloktól. Kaliforniában egy házvezetőnő magával viszi a gondjaira bízott gyerekeket az unokaöccse esküvőjére, átcsempészve őket a mexikói határon. Japánban egy fiatal lány próbálja feldolgozni anyja halálát. A látszólag összefüggéstelen események hálójában vergődő emberek sorsa akaratlanul is összefonódik. A vétlenül elkövetett bűnök sorozata rávilágít arra, hogy mennyire képtelenek vagyunk szót érteni egymással, mennyire elidegenedtünk a valóságtól, mennyire áthághatatlanok a kulturális különbségek.
Ebben a felkavaró, egyszerre mélyen személyes és politikus filmben Alejandro González Inárritu mexikói rendező könyörtelen realizmussal boncolja a határok természetét, amelyek embert az embertől elválasztanak. Munkája közben felidézi az ősi bábeli történetet, és felveti annak napjainkban érvényes kérdéseit. A félreértett személyiségek, a tévedések és az emberi érintkezés elmulasztott pillanatai, noha gyakran láthatatlanul, de irányítják életünket. „A Bábelt az a morális, belső igény hívta létre, hogy megtisztuljak és beszéljek mindarról, ami betöltötte a szívem és az elmém – mondja a rendező. – A legnagyobb élmény az volt számomra, hogy elkezdtem forgatni egy filmet az emberek közötti különbségről, arról, ami elválaszt bennünket, a fizikai és nyelvi korlátokról. Útközben rádöbbentem, hogy valójában arról készítek filmet, ami összekapcsol bennünket: a szeretetről és a fájdalomról.”
A Bábel középpontjában a huszonegyedik század egyik legnagyobb problémája áll: az emberek közötti kommunikáció hiánya. A legszomorúbb az egészben, hogy nem kell elveszni a marokkói sivatagban vagy a tokiói forgatagban, hogy elszigeteltnek, magányosnak érezzük magunkat. Inarritu szerint a legborzasztóbb magány az, amit magunkkal, a feleségünkkel, a gyermekeinkkel élünk meg. A rendező úgy véli, a film olyan nemzetközi nyelv, amely segítségével a művész áttörheti a valós és a kommunikációs gátakat bárhol a világon.
Díjak:
BAFTA-díj (2007) – Legjobb filmzene: Gustavo Santaolalla
Cannes (2006) – Legjobb rendező: Alejandro González Inárritu
Cannes (2006) – Ökumenikus Zsűri díja: Alejandro González Inárritu
Oscar-díj (2007) – Legjobb filmzene: Gustavo Santaolalla
2024.10.11
