Az Apokrif imák korongja arra vár és arra int, hogy maradjunk magunkra vele, mint egy szép szonátával, érett és nyitott személyiségként hallgassuk – külön-külön, magunkban – a lényegbevágó, az életünk létbeli és etikai alapjaira kérdező és válaszoló üzeneteket. Az imádság nem kinyilatkoztatás. Jókai Anna nem véti el a pozíciókat, ő mindenkor a maga nevében beszél: ez a legtöbb, amit igazságáért, igazságaiért tehet – amelyekért nem mellékesen itt küzd meg, itt és most, a fülünk hallatára. Beszéde, hanghordozása jólesően nélkülözi a szószéki retorika hatásformáit: nem hízeleg, nem átkozódik, nem szellemeskedik, nem gúnyolódik – nem temet és nem dicsér se cézárt, se cézárnak készülőt. A maga elé mondott szó hitelét teremtette meg a stúdióban is: ennek is van heve, szenvedélye – ennek van csak igazán –, de ebben a szenvedélyben maga a személyiség lobog, nem hatásgépezet zörög.