A művésznő alkotásait sokáig csak a család és a barátok láthatták. 1993-ban rendezett kiállítást a képeiből, ekkor készült barátja, Eva Hulley gondozásában a The Art of Eva Quittner című könyv, amely 1957-től készült képeit tartalmazta. 2008-ban pedig lánya, Diane Quittner gondozásában jelent meg Eva Quittner: In Bloom címmel egy második album, amely az 1993 és 2007 között készült alkotásait mutatja be.

Klein Éva élete nem mondható mindennapinak vagy könnyűnek. A győri Rónay Jácint utca 3. szám alatt, egy szépen berendezett, háromszobás lakásban, boldog, harmonikus családban, állatorvos apjával, Andorral, szerető édesanyjával, a családban csak Ferike néven emlegetett Büchler Franciskával és rajongva tisztelt bátyjával, Józseffel élt együtt, derűsen készült a felnőtt életre. A győri orsolyitákhoz járt iskolába. Hamar felfedezték a tehetségét, nagybátyja támogatásával rajzolni tanult, és legrosszabb álmában sem tudta elképzelni azt, ami bekövetkezett. Hogy sorsa a kirekesztettség és árvaság lesz: megjárta a lágerek poklát, és népes családjából egyetlen túlélőként tért haza. Úgy maradt életben, hogy édesanyja letérdelt a hírhedt dr. Mengele előtt, és kérte, hogy együtt vigyék őket munkára, a kislány is bírni fogja. Később persze elválasztották őket. Egy szép arcú náci katonanő felfedezte, hogy két anya is együtt maradhatott a gyermekével, ezt követően kéjes örömmel vezényelte a két nőt egy másik csoporthoz, amit egy másik táborba vittek. Még egy utolsó ölelést sem engedett, direkt közéjük állt a farkaskutyájával. A művésznő saját bevallása szerint ez volt életének legrosszabb pillanata, amit Az anyám utolsó pillantása (Last ever glimpse of my Mother) című rajzában örökített meg.

Klein Éva megjárta Auschwitzot, Reichenbachot és Parschnitzot, a háború végén hazajöhetett, végig abban reménykedett, hogy visszakapja régi életét, de rajta kívül senki nem tért haza a családjából. A házuk bár épségben maradt, oda már beköltöztettek egy kibombázott családot, az egyik szomszéd viszont megmentett számára néhány fényképet a családjáról. Életének erről a szakaszáról az 1993-ban angol nyelven megjelent Pebbles of Remembrance írt visszaemlékezéseiben olvashatunk. Peter Reiszfeld segítségével a mű 1995-ben, Az emlékezés kavicsai címen magyarul is megjelent. Győr város minden iskolája kapott belőle példányt, és esszé- és rajzpályázatot is hirdettek a művel kapcsolatban, amire számos pályamunka érkezett.

A hazatérését követően a 24 kilósra fogyott lány tífuszt kapott, hetekig élet és halál között lebegett egy fővárosi kórházban. Budapesten folytatott gimnáziumi tanulmányokat, gyerekkori álmát követve a Budapesti Művészeti Akadémiára szeretett volna járni, ahogy a szülei szerették volna. Időben fel akart készülni a felvételire, hiszen tudta, hogy nehéz bejutni, ezért 15-16 évesen besétált egy művészeti órára, és beszélt a tanárral, aki azt javasolta, hogy üljön le és rajzoljon. Az óra végén megnézte az elkészült munkát, és egy másik tanárral egyeztetve úgy döntöttek, hogy azonnal el kell kezdenie „rendkívüli tanulmányait”. Innentől délelőtt középiskolai tanulmányait folytatta, délutánonként rajzórára járt az Akadémiára. 1948-ban megismerkedett Quittner Jánossal, aki két év munkaszolgálat és hat év hadifogság után tért vissza Budapestre. Benne találta meg lelki társát, és nem sokkal később házasságot kötöttek. Megélhetése érdekében a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség Dekorációs Osztályán dolgozott. Kommunista vezetőket és mosolygó munkásokat ábrázoló, vörös csillagos óriásplakátok tucatjait készítette el, valamint több száz portrét Leninről, Sztálinról és Rákosiról. Közben lehetősége nyílt megszökni Magyarországról, néhány barátjával megkíséreltek átjutni a cseh határon, de elkapták őket, és egy hónap börtönre ítélték. Sikerült leérettségiznie, de ezek után lemondott az Akadémiáról, és a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség Dekorációs Osztályán végzett munkájáról. Rajzolóként kapott állást egy cégnél, precíziós elektromos műszerekre rajzolt kézzel, és persze plakátokat. 1952-ben megszületett György nevű fia. A forradalom utáni lehetőséget kihasználva, 1956 decemberében, egy fagyos éjszakán 4 éves fiával Ausztriába menekült, ahol férje várta őket. Ezt később a Határátkelés és Menekülés Magyarországról című képein örökítette meg. 1957-ben emigráltak Ausztráliába, mégpedig a Szuezi-csatorna akkori lezárása miatt héthetes hajóúttal. Műszaki rajzolóként kezdett dolgozni, és megtanult angolul. Férje műszaki mérnöki vonalon dolgozott, egy idő után megengedhették maguknak, hogy csak a festészetre koncentráljon. 1960-ban megszületett Diane nevű lányuk, innentől a családjának és a festészetnek élt.

Nem volt szükség a képei értékesítésére, így szabadon alkothatott, bármilyen témát választhatott, ami az aktuális hangulatának megfelelt. Alkotásai széles skálán mozogtak. A korai képek közül nem őrződött meg semmi, hiszen a meneküléskor csak a legszükségesebb dolgokat hozhatta el, így a legkorábbi kép 1957-ből származik. Számos portrét készített a családtagokról, barátokról, de szívesen festett tájképeket is. Kedvenc témái közé tartozott az anya-gyermek kapcsolat ábrázolása (Anyaság, Elégedettség), szívesen festette meg fia és lánya boldog pillanatait (Diana napkalapban, George gitárral), de például az első album címlapjára választott Faun is lányát, Diane-t ábrázolja, akit megfestett a Három Grácia farmerben című képén is. Nagyon személyes témákat is festett, amelyekben mély lelki traumái tükröződnek, mint például a Temetés című képen, vagy a Nagymama a régi időkből című alkotásán, amelyeket családja elvesztése ihletett. 60. születésnapjához közeledve egy betegség támadta meg, ami azzal fenyegetett, hogy nem tud többé alkotni.

Ez számadásra késztette, feljegyzést készített műveiről, illetve a nyilvánoságnak is megmutatta őket első kiállításán, melynek kapcsán az első album és a visszaemlékezés született. Egyetlen egyszer, 1995-ben járt Győrben, akkor a városvezetés a Győr város 725 éves jubileumára készült ezüstéremmel ajándékozta meg. Megszületésük után szívesen festette és rajzolta unokái portréit (Benny úszás után, Meseidő), de a gyermekek kedvenc babáiról is készültek festmények (Ingrid és Toby, Booboo). 1997-ben a jugoszláviai háború mélyen hatott rá, ekkor festette a Bosznia könnyei című festményt, és döntött úgy, hogy a szépség, a virágok, a természet ábrázolása felé fordul. „Bár nem tudok elzárkózni az embertársaim szenvedésének érzésétől, mostantól a festményeim pozitívabbak lesznek, ünnepeljük a természet szépségét.” A kertjében és otthonában található pompás virágok mellett (Egy kosár krizantém, Árvácskák, Rózsa-triptichon, Fehér ciklámen) gyerekkora kedvencének, a magnóliának is szentelt képet, nem feledve a győri „Kioszk” előtt két magnóliafát. A második album ezért is kapta az In Bloom (Virágzáskor) címet.

A két album elénk tárja a 2022-ben, 91 évesen elhunyt művésznő életét és alkotásait, emléket állítva egy különleges embernek, aki az átélt borzalmak ellenére pozitív tudott maradni, tudta értékelni a szépet, és örülni az élet apró örömeinek, ezt pedig képein keresztül megosztotta a világgal.

Megtekintés az Online Katalógusban