23
Martha Marcy May Marlene
Szilvási Krisztián ajánlata
A szektaság óriási egészségtelenség, márpedig az USA-ban valami félelmetesen nagy mennyiségre rúg a számuk. Nem hazudok: egy, de lehet, hogy több kézen megszámlálhatatlanszor tízezer kisebb-nagyobb „gyülekezet” létezik sajátos, belső szabályrendszerrel, valamint (nem feltétlenül vallási, inkább elmehagyott filozófiai) hittel és rituáléval. Már természetesen, amelyről tudnak és/vagy amelyek „bejegyzettek”.
Erről a témáról filmet készíteni sajnos hálás dolog, legutóbb a The Master döbbentgette a nézőket (megérdemelt 3 Oscar-jelölés), bár a legutóbb csak az én szubjektív egymásutániságom, mert kronológiailag a Martha Marcy May Marlene egy évvel korábban, 2011-ben készült. Az előtte ismeretlen Sean Durkin filmje annyira azért nem erős, de mint mondtam, a téma alapból sok mindent visz. Itt remekül, átgondoltan építkező flashbackekből kapunk képet egy eleinte ártalmatlannak tűnő szektáról – sokáig billegett is a dolog, hogy végül szekta vagy kommuna az, amelybe a Martha-ból Marcy May-jé átkeresztelt fiatal lány sodródott, és vetette mindenestül alá magát, de ahogyan a sztori haladt előre, az árnyoldalak egyértelműen bizonyították előzőt.
Az MMMM azonban nem kiemelkedő film, a szekta ábrázolásában sok a sematizmus, ami helyenként olyan értelemben még sterilitásba is átcsap, hogy a néző számára nem válik világossá: végső soron mi célból is létezik ez a közösség, mi tartja egyben, hová akar „eljutni”? A pszichológiai (és fizikai) elnyomást biztosító vezért sem érzem annyira karakteresnek, aki képes uralkodni a tagokon, és valahogy az is hihetetlen számomra, hogy Martha az ott töltött röpke 2 év alatt annyira a hatásuk alá került volna, mint amekkora mértékben – a nővéréhez szökve – kiütközött rajta idővel a mentális zavarodottság. Viszont a történet építkezése a maga szabta kereteken belül rendben van, valamint a múlt és jelen idősíkjait összekötő vizuális, tematikus átváltások is kreatívak.
Elizabeth Olsen elég sok kritikai elismerést bezsebelt a játékáért, és valóban, alkatilag (most egyáltalán nem a melleire gondolok, amelyek más fórumokon szintén megérnének egy-két misét) tényleg passzol hozzá a karakter. A film végének nyitva hagyott kifutása szintén pozitív biccentést váltott ki belőlem, és összességében nézve tényleg elmondhatom, idegenkedésem (és dühöm és dühöm és dühöm) a szekták iránt továbbra is szinten maradt, erősödött a vele kapcsolatos status quo. Az MMMM amúgy két jelentős filmszemlén is dicséretet szült: az író-rendező Durkint a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon és a Sundance Filmfesztiválon is nagydíjra jelölték (előbbin az Un Certain Regard szekcióban).
2024.06.28
