Növények, virágok pompás tablóvá szélesülő portréja tárul elénk. Lehetnek néhány milliméteresek avagy méternyiek, parányi szirmúak, fürtösek, tölcséresek, ajakosok, füzérszerűek. Nyílnak vízben, földön, levegőben; a szabad természetben és a szobában. Gyönyörködtetnek, gyógyítanak, ízesítik és díszítik ételeinket. Virágoznak egész évben vagy csupán az év egy kitüntetett szakában. Valamennyien részesülhetünk üdeségükből, színpompájukból, illatélményükből. A népművészet minden ágának, de költőknek és íróknak, képzőművészeknek és zeneszerzőknek is örök ihletforrást jelent a lélek erősödését és gazdagodását szolgáló és építő lényük.

A kötet 3-5 oldalas virágos „arcképei” a következőképpen épülnek fel: minden kis jellemzés egy erős érzelmi és hangulati értékű – mottó szerepű – rövid idézettel indul a magyar költészet kiapadhatatlan kincsestárából válogatva. Majd a szerző tisztázza az adott növény rendszertani helyét, honosságát, és lényegre törő növénytani jellemzést ad róla. Aztán bőségesen sorjáztatja a vele kapcsolatos irodalmi (és népnyelvi) előfordulásokat. Különösen gazdag merítésű a mitológiai, elsősorban a bibliai forrásanyag. Többnyire kitér az írónő az adott virág zenei és képzőművészeti alkotásokban való megjelenésére is. Tudatosan nagy teret szentel a művelődéstörténeti vonatkozásoknak, elsősorban történelmi, néprajzi és orvostudományi szempontból. Utal sokrétű felhasználásukra, szimbolikájukra és a virágnyelvi jelentésekre is.

Mindez egy konkrét példán bemutatva – a nyitó és egyben legbővebb szövegterjedelmű növényen: a szomorúfűzön – így néz ki: a felütő népdal-mottó; növénytani leírás, elterjedés, típusok; irodalmi utalások: Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Szilágyi Domokos, József Attila, Jókai Mór, Shakespeare műveiből vett részletekkel; mitológiai és népnyelvi idézetek; társművészeti utalások: Verdi (Desdemona szomorú Fűzfadala), Millais (Ofélia című híres, a természeti környezetben fűzfát is – okkal – ábrázoló, festménye); felhasználás: gyufa, rajzszén, cellulóz, barnítás, aszpirin, Bach-virágterápia („a sors virága”: a kétségbeesés ellenszere), hiedelemvilág (varázsfa, boszorkányfa, halálfa), szimbolikája (gyász).

Végezetül, figyelemfelkeltő mutatóba, néhány növény (virág) a közismertebbek közül, amiket feldolgoz a szerző: som, pitypang, mandulafa, ibolya, nefelejcs, kankalin, nárcisz, gyöngyvirág, orgona, tulipán, gesztenyefa, fehér akác, liliom, pipacs, árvalányhaj, tündérrózsa, margaréta, kardvirág, bodza, árvácska, fagyöngy. A könyvet 19. századi botanikai művek illusztrációi díszítik mind a 33 virág-növény esetében. A borítón a pünkösdirózsa látható. A kötetet az idézett költők és írók (89 darabos) listája zárja. (Talán lehetett volna oldalszámi utalással, esetleg a társművészetek megidézett képviselőinek kiegészítésével pontosítani és bővíteni.)

A könyv mindenképpen hasznos, tartalmas, kikapcsoló, inspiráló, feltöltő-töltekező és egyben lélekgyógyító olvasmány a művelődéstörténet iránt érdeklődőknek, az irodalom és a művészetek vonzalmában élőknek, a természeti élményvilág elkötelezettjeinek, ill. a botanika és különösen a virágok szerelmeseinek. És azoknak, akik életükben a nyugalmat, a rendezettséget, a méltóságot és a szépséget keresik és vágyják. Mert egy virág és egy fa mindenképpen hozzáad valamit a saját létezésünkhöz, de ugyanúgy mi is hozzáteszünk valamit az ő létezésükhöz. Mert valójában így próbáljuk meg kerek egésszé varázsolni önmagunk számára ezt a nehezen élhető, folyamatosan próbatételekre késztető, megsebzett világot. Ahogy maga a szerző is eszméltető módon megfogalmazza: „Fölismerésünk révén a természet rajtunk keresztül ismeri meg saját szépségét és szentségét”.

Megtekintés az online katalógusban