Napjaink egyik legtehetségesebb filmese (igen, úgy értem, a világon), Alejandro González Iñárritu elképesztő érzékkel nyúl egymástól elütő témákhoz úgy, hogy közülük minőségileg semelyik nem lóg ki a sorból – eddig 7 mozifilm a mérlege, mindegyik többszörösen Oscar-jelölt (és nyert), az IMDB.com nézői értékelése szerint a leggyengébb is 7,5-es átlagú. A Birdman-nel (kifejező eredeti és tükörfordítású magyar alcím) minden idők tizenöt perc hírnévig futotta sztárszínészének megadja a visszatérés lehetőségét azzal az egyszerű konyhatanáccsal, hogy csak hinni, bízni és akarni kell.

Egy ilyen példázatú film persze ripsz-ropsz a színpadi süllyesztő mélyére ereszkedne, ha alapból nem lenne benne a már említett fricska a főhőst megszemélyesítő Michael Keaton (és valódi karrierje) felé, de így már mindjárt más a szuperhős fekvése (azaz repülése). Persze az alaphang is könnyen rekedté válhatna, hiszen az egykor tündökölt, mára le- és megkopaszodott Riggan Thomson törekvése, személyisége, családi és privát kapcsolatai, belső lelki- valamint érzelemvilága – bár mély, de – közhelyeket tapos, ám itt lép be a képbe igazán Iñárritu. Aki kitalálta, hogy a 2 órás mozit egyetlen snittel, azaz vágás nélkül vegyék fel, miközben a történet helyszínén, a színház folyosóin és helyiségeiben (no meg kint a tömegben a Times Square-en) real-time-ban zajlódjanak az események. Persze, van vágás, csak láthatatlanul, „analóg” és digitális trükkökkel. Így pedig az amúgy művészfilmnek sminkelt – helyenként társadalom- és médiakritikai – dráma olyan ritmust és dinamikát kap, mintha a néző valóban egy szuperhősmozit (mert valahol az is!) követne nyomon.

A Birdman elképesztő egyszerűségnek tűnő összetettséggel operál dramaturgiai téren, ahol olyan (kényszertől hajtva, hiszen nem volt más választásuk) briliáns színészi játékkal pereg a megszakítatlan eseménysor, hogy kontúrjaival fizikailag is mellbevágja a nézőt. Michael Keaton tökéletes, mint ahogyan az operatőr Emmanuel Lubezki teljesítményére is kevés a szótár. A Riggan-sztorit szegélyező karakterek is hibátlanságukkal nyűgöznek le: Edward Norton gátlástalanul zseniális; Emma Stone a szemcsésségig valós; Naomi Watts vibrálóan érzékeny; a pálmát viszont nálam még őket is überelve Zach Galifianakis viszi. A megvalósítás precízsége okán, és ebből kifolyólag a (feltűnő) vadászat nélküli hatásfok miatt a Birdman félelmetesen nagy film, amely nemcsak a színpadi színészmesterség örökségét egyesíti a mozgókép szó szerinti, ily módon el nem csépelhető csodájával, hanem gyakorlatilag új lelket tölt a zsánerbe – ez utóbbi legyen is bármelyik. Szó nélkül elsétálni mellette lehetetlen, jelmezes vagy jelmez nélküli szárnyakat kapni tőle azonban igenis lehetséges.

Megtekintés az Online Katalógusban