412
Menyhért Anna: Női irodalmi hagyomány
Vass György ajánlata

menyhert-anna-noi-irodalmi-hagyomany… arra gondoltam, milyen kínos, / ha az embert kizárják valahonnan, / s hogy talán még ennél is rosszabb, / ha bezárják valahová…” (Virginia Woolf) Az irodalmi életnek szereplői vannak, e szereplőknek pedig céljai, érdekei, társadalmi rangja, szerepe, érzései, döntései. Hogy dől el, mi a jó? Melyik irodalmi mű jó és melyik nem az? Melyik lesz érdemes arra, hogy a tankönyvekbe kerüljön, és melyik nem? Hogyan határozzuk meg azokat a normákat, mércéket, szempontokat, amelyek alapján ezeket a döntéseket meghozzuk?

Érdekviszonyok és hatalmi viszonyok is alakítják egy-egy korszak, kultúra, csoport közös ízlését. A szerző álláspontja szerint azonban a magyar irodalomtörténet-írás – minimális kivétellel – nem reflektál erre. Természetes módon adottnak állít be valamit, amit emberek alakítanak, férfiak és nők egyaránt, a férfi központú társadalom évszázadok során beidegződött normái és szabályai alapján. Elfogadja, hogy női írókról nem esik szó.

Mindezt egyértelműen támasztják alá tankönyveink is. A gimnáziumi irodalomkönyvekben különösen aggasztó ez a jelenség: generációkon keresztül azt üzenik, hogy nők nem írnak. Pedig ez nem igaz. Ráadásul az üzenet nem nyílt; nincs kimondva, csupán következtetni lehet rá, hogy a tankönyvekben nincsenek női írók. A magyar társadalom énképébe – egyfajta kollektív amnéziaként – nem tartozik bele az, hogy a női írókra emlékezzen. A női írók nem kerülnek be a kánonba. Nem formálják az identitásunkat. Nem olvassuk őket. Nem beszélünk róluk. Nem tanítjuk őket. S nemcsak a magyar női írókat, de a külföldieket sem. A felejtés rájuk is átterjed.

A 20. századi magyar irodalom női hagyománya a klasszikus-hivatalos kánonok szempontjából néma; a sokszínű palettán elmosódott, alig látható. Főként hiányában érzékelhető. Ez a rejtett és rejtőző hagyomány azonban a 20. századi női írók műveiből megrajzolható. Nálunk csak az utóbbi években kezdődött meg a női szerzők újrafelfedezése; az a tudatos munka, amely Amerikában és Nyugat-Európában már évtizedek óta bevett gyakorlat, és amelynek eredményeként az elfeledett női szerzők visszamenőleg találják meg a helyüket az irodalomtörténetben.

Az irodalomtudós szerző a „női író” kifejezést a „férfi író” ellentéteként használja, eltérve a korábban szokásostól, amikor is az „író” párja az „írónő” volt. Az „író” szót pedig mindkét nemre vonatkoztatja. Ha az adott író nemét is hangsúlyozni akarja, akkor „női író”-nak, ill. „férfi író”-nak” nevezi. Ugyanebből a logikából kiindulva használja a „női irodalom” és a „férfi irodalom” kifejezéseket, s olykor „író nő”-nek nevezi azokat a nőket, akik írnak. A hagyományos „írónő” szót akkor alkalmazza, ha az a korabeli szóhasználatra hivatkozik.

A kötet rendkívül személyes hangú. Különösen az egyes fejezetek elején és végén. Érzékeny megközelítésű, bemutatott alakjaival teljesen azonosuló, egyben elődöt kereső és azt meg is találó attitűdökkel. A személyes olvasás lefegyverző és megható nagy pillanatával ajándékoz meg minket Menyhért Anna. Felmutatja, hogy milyen volt találkoznia az öt női íróval; milyen volt megismerkednie velük és elmélyednie bennük úgy, hogy közben meg kellett küzdenie az ismerethiánnyal, s azzal, hogy nem voltak előzetes támpontjai, iskolai olvasmányélményei. Mind az öt női íróban talált valami olyat – jellemvonást, életrajzi motívumot vagy eseményt, stílust, szemléletmódot –, amivel azonosulni tudott. Akiket elődjének tekintett. Kikről is van szó? Különleges ez a névsor: Erdős Renée (1879-1956), Nemes Nagy Ágnes (1922-1991), Czóbel Minka (1854-1947), Kosztolányiné Harmos Ilona (1885-1967), Lesznai Anna (1885-1966).

E könyv szellemi-lelki-érzelmi előzménye egy 2009-től induló nyilvános beszélgetéssorozat volt Rózsaszín szemüveg címmel a női irodalmi hagyományról, amelyet a szerző két társával vezetett írók és irodalmárok részvételével. A kötetben található írások megírásuk időrendjében követik egymást. A bensőséges hangú és esszéisztikus írásmód is azt a különös-különleges személyes viszonyt hangsúlyozza, ami Menyhért Annát a női irodalmi hagyományhoz fűzi. És már messze nem kutatási témaként. Ezt írja: „Annak okait keresem, hogy a magyar irodalomtörténet miért felejti el a női írókat. Nyomozok. Mert azt szeretném, ha megváltozna a helyzet”.

A nyomozás teljes sikerrel járt. És nem lábhoz tett fegyverrel zajlott. Korrekt és tiszteletre méltó módon a szerző más véleményt és álláspontot is bemutat, ugyanakkor bátran megkérdőjelez bizonyos monográfusi véleményeket, s szembemegy kritikai vélekedésekkel is új szempontok felhasználásával a módszertani fegyvertárból. Az eredmény: mind az öt női írói arckép mestermű. Igazi reveláció. Egyértelmű helykijelölő megérkezés. Végső állomás egy majdani nagy szintézishez. Egy elmélyült, felemelő, odaadó és kristálytiszta személyes beteljesülés. Megkerülhetetlen, s talán megkérdőjelezhetetlen is.

Menyhért Anna végére ért egy viszonylag hosszan érlelődő-erjedő-fogva tartó útnak. Pontot tett szakmai pályája és személyes élete ezen ívére. Izgalmas, érdemi és sajátosan eredeti kísérletet tett arra, hogy kijelölje az öt női író helyét az irodalmi kánonban. Hol feltörte, hol finoman feloldotta a statikusnak tűnő szerepeket, skatulyákat, zárványokat és merev konvenciókat. Különösen az első három női író esetében. Hol árnyalt, hol pontos fogalmazással adta át a múltnak a megkövesedett sztereotípiákat: Renée mint erotikus lektűr író, Minka mint tehetségtelen vénkisasszony, Ágnes mint a legférfiasabb költőnő, Ilona mint írófeleség, Anna mint igézően csodálatos művész. Menyhért Anna arcokat rajzolt; új, valódi és élő arcokat. Az irodalmi portréfestés magasiskolájával kápráztatott el bennünket.

Fontosak és beszédesek, ugyanakkor elmélyültséget előidézve értelmeznek is az egyes tanulmányokba gazdagon ékelt szépirodalmi és szakirodalmi-kritikai idézetrészletek. Különös jelentőségű az egész művön végigvonuló, egyszerre tárgyszerű, de alapvetően allegorikus-szimbolikus szerepű tér: a szoba. Ezt jelzi és előlegezi a kötet hosszabb vezérmottója, ami Virginia Woolf Saját szoba című híres írásából való. Lefegyverző mennyiségű a felhasznált irodalom száma és a lábjegyzeti bőség is. A szintén tekintélyes listájú névmutató egyszerre utal megkülönböztetetten a szép- és szakirodalmi előfordulásokra. Az albumként is forgatható, a kép és az olvasó közti személyességet megteremtő és elmélyítő, 38 darabos képmellékletre is külön jegyzék hivatkozik.

A Női irodalmi hagyomány kiváló és értékes könyv. Önbeteljesítő. Az irodalmi tanulmány és a tudományos ismeretterjesztés műfajának kiemelkedő és hiteles ötvözete. Elsősorban, természetesen, az irodalom, a női irodalom, a különleges női sorsok iránt érdeklődőknek ajánljuk. Ínyencek előnyben. De/és nem csak nőknek! (Itt hívjuk fel olvasóink figyelmét a szerző Írónők a hálón című, további elmélyülést kínáló, weboldalára.)

Végezetül érdemes egy kicsit Rakovszky Zsuzsa kortárs női író elgondolkoztató szavaira figyelnünk: „… azt hiszem, az alkati dolgokon kívül talán az is megnehezítette annak a bizonyos lírai személyiségnek a megteremtését, hogy a női lírában jóval kevesebb ilyen hagyományos szerep van, amit akár folytatni, akár ellenpontozni lehetne – a próza viszont, vagy legalábbis bizonyos fajtája, ’átlátszóbb’, ott kevésbé érződik ez a hiány”.


Megtekintés az Online Katalógusban

2018.04.10