Az egyik a jelkép, a másik a kézhez-kardhoz tapadó kényszerűség. Mert legyen bár nemesebb az eszme, mint a társadalmat törvényekkel, erővel és pénzzel mozgató cselekedet, a hit megvalósítása mindenkor muszájjal együtt járó felelősség, ahol a vércseppek (tócsák, folyamok) kizárólag akkor lehetnek magyarázatok és indoklások, ha a mögöttük feszülő szándék előtt csakis ez az egyetlen út áll. Emberiségünk történelme számtalanszor volt már emberiességtől fosztott, a célok elérése pedig mindenek felett álló, még úgy is, hogy a humán faj lelkiismerete szemlesütve pironkodott tetteiért. De azért is véghezvitte, amelyben – jó vagy rossz, igaz vagy hamis diktálta – hit vezérelte. Amelyben hitt, amely mögé hitet csempészett, amelyhez fals és koholt hitet társított, amelykor talmi hittételek mögé bújt. A felelősségtől szabadulni, azt másra áttolni-átruházni emberi fogyatékosságunk öröksége. Így volt ez a kezdetektől, és így fog történni egészen a végzetekig. A sok-sok hamis eszme közül azonban árnyaltra karcolt történelmünk során szerencsére időről időre kiviláglottak olyan indokolható és igazolható tisztaságú meggyőződések, melyeket csakis az erények, erkölcsök, jószándékok irányítottak. Ilyen volt az Anjou-liliom jelképezte lovagok eszménye is. S hogy a liliomhoz a vér kényszerűségből sziromhullató intenzitással tapadt, éppen az elmondottak igazságát támasztja alá.

Az eltaszíthatatlan hittel, szilárddá kristályosodott elkötelezettséggel, belül megélt és kifelé sugárzó szenvedéllyel szóló krónikásoknak mindig nyitott bőkezűséggel borult lábaik elé a történelem. A sorsukat vállalt megéneklők közé tartozik Bíró Szabolcs is, aki nemcsak mesél, szórakoztat és tanít, hanem bizonyítja a magyar középkor életteli hajtóerejét. Mondhatnánk, hogy minden a Non nobis, Domine páros kötetével kezdődött, de nem biztos, hogy teljesen igazunk lenne. Mindazonáltal a pre-Anjou prológus első könyve, a Kelet oroszlánja in medias res felütése prompt alapozta meg azt a beállítódást, amely ahhoz szükségeltetett, hogy Magyarország az maradhasson, vagy még inkább az legyen, ami lehet, s aminek lennie kell, a folytatásban pedig Az utolsó vörös barát titkok és köpönyegforgatás nélkül készítette elő a tere(pe)t egy nagyobb lélegzetű, időben messzebbre vezető, jelentőségét tekintve hatványozottabban érvényesülő érának, amelyet 700 év távlatából Anjou-kornak nevezünk.

Bíró Szabolcs nem volt mindig elkötelezett híve Magyarország középkori történelmének, vagy ha igen, sokáig csupán magában érlelte azt. A Dunaszerdahelyen született író az elmúlt évek (mára majd’ évtized) alatt sokoldalú tehetsége és multikulturális tevékenysége mentén határozta meg önmagát: a regényírás mellett – ma is – könyveket szerkeszt, könyvkiadó és szervezőirodát vezetett (Historium), s az egyéb publikációk mellett ráadásul zenélt (és énekelt) is (Csak Van együttes). Francis W. Scott álnéven vált ismertté krimiszerzőként hat megjelent könyvvel (kisregények, regények és egy novelláskötet), hogy aztán a 2009-es és 2010-es év fordulóján végleg megváljon alteregójától. Írói útja folytatásaként a történelmet, a vallást és Magyarország megőrzendő kultúráját tűzte ki célul, amelynek a Sub Rosa című, a templomos lovagrend örökségéről szóló regénye volt az emlékezetesen lerakott alapköve. A Non nobis, Domine középpontjában szintén a templomos lovagrend állt, amelyen keresztül előkészítette az Anjou-kor történelmi mérföldköveit (s egyben az uralkodói korszakról szóló tervezett regényciklusát is).

Bíró Szabolcs a vérbeli, lovagi bátorságot feltételező, tucatnyi kötetre tervezett Anjou-széria előtt viking fantasy-mesével (Ragnarök) készült rá arra a gigantikus vállalkozásra, amely tovább űzi és fűzi a Non nobis, Domine lapjain (fel)cseperedett Bátor Attila történetét. Az Árpád-ház kihalása, a kiskirályok kora, az ifjú Anjou „Caroberto” Károly tétova országegyesítő léptei immár a megváltoztathatatlan múlt, a jelen 1321-ben éri az olvasót, Attilát pedig (nevelő)apja egykori szlavóniai birtokán felesége, Ágnes és kisfia, Szilárd mellett. A rozgonyi csata óta eltelt 9 évben az egykori rettegett harcos, a király fogadott testvére és személyi testőre a nyugodt életet választotta, ám Károly Róbert váratlan érkezése és „kérése” mindent megváltoztat. A király szájából elhangzó segítségül hívásra, miszerint együtt cseréljék le a még mindig 28 felvidéki váron lobogó Csák-zászlót Károly Róbert lobogójára, Attila mi mást is felelhetne válaszul, mint hogy „A hűségem örök”. Így hát búcsút vesz családjától, és Temesvár, a fenség udvara felé veszi az irányt, hogy a királyi bandérium hadnagyaként induljon hadjáratba az Anjou uralkodót még mindig el nem fogadók meghódítására. Ám miközben Bátor Attila nevéhez méltó módon bizonyítja Károlynak legendás hősiességét, s veszi be sorra az északi tartományok erődítményeit, az eddig a béke és nyugalom szigetének hitt otthoni uradalom egén tudtán kívül aljas, áruló, gonosztevő fellegek gyülekeznek, melyek következtében a vihar sem várat sokáig magára. De vajon időben érkezik-e vissza az ország seregének hadvezére saját családjának megvédelmezésére, vagy már csak romok, holttestek és rémálomba fordult keserűség fogadja majd a háboríthatatlannak hitt birtok falai között?

Az Anjouk I. része egy rendkívüli történetfolyam kontúrosan kivitelezett felvezetése, ahol a „seregszemle” nem csupán csillogóan fényesített vértekből és ragyogóan büszke tekintetekből, hanem vérrel, kétségbeeséssel és fájdalmas könnyekkel szennyezett árnyoldalakból áll. Bíró Szabolcs a saját maga kikövezte út és pallérozta minőség elveihez vaskesztyűvel ragaszkodván vágott bele egy olyan kalandba, amelynek a vége talán ebben a pillanatban megjósolhatatlan, viszont kezdésként ígéret helyett rögtön bizonyítékkal szolgál a Liliom és vér lapjain. A szimultán több helyszínen és szálon futtatott cselekmény kihegyezett dramaturgiai érzékkel vált át egyikről a másikra, így építvén fel a kora 14. századi világképet hiteles atmoszférát kreálva, ahol a Non nobis, Domine mentén etalonná nemesedett kézzelfoghatóság könnyedén ragadja magával az olvasót. A hangulat és a légkör egységének megteremtését a didaktikai erőfeszítéseket nélkülöző, ugyanakkor tűpontos leírások és bemutatások teszik teljességgel élővé.

A történetvezetés a fő karakterekre alapoz, ahol Bíró Szabolcs jó érzi, hogy egy ekkora volumenű sztori könnyedén roppanthatna össze egyetlen központi figurát, így Bátor Attila mellé az idő előre haladtával szinte egyenrangú félként sorakozik fel a felvidéki hadjárat közben mind jobban kontúrosodó Lackfi István székely kapitány, valamint a „rejtélyes” és elszakadó szálon vezetett László, Attila egykori apród „testvére”. Ráadásul a központi szereplők jelleme fejezetről fejezetre differenciálódik, teszi őket árnyaltabbá a középkori életvitel kényszerűsége. A Liliom és vér oldalain a minden irányból biztosan megalapozott történetvonal, a tulajdonképpeni haladási irány a regény végi identitás-meglelésben, identitás-visszatérésben csúcsosodik ki. A nemesített és jó értelemben vett akkurátusú stílus a szerző olyan láthatatlan, de a szavak velejéig érezhető fegyvere, amellyel az Anjou-krónika egysége, felsorakozó precizitása, és gondos kivitelezése magas fokon biztosítható. Bíró Szabolcs egyáltalán nem hazárdírozik, biztos kézzel csapja az asztalra a huszonegyet, s már most sejthető, hogy sok-sok további ütőlap áll még a rendelkezésére hófehér gyapjúból varrt, hatalmas vörös kereszttel mintázott, Anjou Károly címerével díszített cappája rejtekében.

Megtekintés az online katalógusban