2672
Joó József: Zsidahó
Tolnai Gáborné ajánlata
Mit ne mondjak, Joó József negyedik prózai kötete (a Szamárcsipke, a Maga soha nem sírt, Mosonyi bácsi? és a Hantamaria után) egyáltalán nem könnyű olvasmány, legalábbis akkor, ha hagyományos prózaként fogunk hozzá. Elképesztő koncentrációt igényel az olvasótól, ha követni akarja a szerző gondolatmenetét; kierőszakolja az osztatlan figyelmet, különben az ember minduntalan elveszíti a fonalat. S ez bizony roppant fárasztó. De mindjárt más a helyzet, ha lírai alkotásként közelítjük meg a művet, s hagyjuk, hogy a hangulata magával ragadjon bennünket; hagyjuk, hogy elsodorjon, mint az ár, alá-alá merülve a szöveg mélységeibe és rejtelmeibe; hagyjuk, hogy az üzenet ne az agyunkon, hanem a szívünkön-lelkünkön keresztül közelítsen meg bennünket. A befogadás így már nem munka, hanem élvezet.
Lehet, hogy elsőre abszurd ötletnek tűnik versként olvasni prózai szöveget, de higgyék el, nem az! Aki ismeri az író eddigi munkáit, az tudja, hogy mindig is átütött a lírai véna az írásain, ebben az új könyvben egyszerűen csak tovább fokozta ezt. A rímen kívül a verselés minden elemét hordozza a mű, a rímről pedig tudjuk, hogy nem kötelező… Minden más jelen van: a lírai én hangsúlyozott szerepe, a hangulati/érzelmi/gondolati hármasság, az érzelmekre hatás, a ritmus, a zeneiség, a különleges nyelvi elemek, a lazának látszó, de mégis feszes szerkezet és persze a képek…
A hét részből álló szöveg - hét mondat. Központozással tagolt ugyan, de akkor is hét hosszú-hosszú mondat, melyek úgy hömpölyögnek, mint alkotójuk gondolatai: csaponganak, rágódnak, emlékeznek, bánkódnak, örömködnek, megőriznek, felidéznek, kérdeznek és néha bizony bírálnak is. Feltárul belőlük a szerző hihetetlenül gazdag érzelem- és gondolatvilága, értékrendje, életfelfogása, szemlélete. Mire a könyv végére érünk, úgy érezzük: ismerjük ezt az embert (na melyik műfajra is jellemző ez a bensőséges kitárulkozás? - megint a lírához lyukadtunk ki).
A szabad asszociációkon alapuló (látszólag laza) szerkezetet mégsem érezzük idegennek, parttalannak és követhetetlennek, mert az egész fel van fűzve egy motívumra, amelyhez mindig-mindig visszatér, ez pedig a szőlőművelés. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Joó József szülőfalujában, a Vas megyei Nyőgéren, illetve a környező dombokon a lakosság a XVI. század óta foglalkozik a szőlőműveléssel. Hagyományok, szokások, jogi dolgok, ünnepek, életmód és életritmus, vallás és erkölcs - mind-mind hozzá köthető. Nem csoda, ha erről a szálról indul minden gondolat, és ide is tér vissza: méhek és szőlő, metszőolló és gyümölcsös, szőlőhegy és szőlőleveles töltött káposzta, gyepütiprás és hegybíró, pince és hegyközség, szüret és hegyünnep, határkő és rézgálic, csősz és otelló… A gondolatok pedig messzire kalandoznak: a kivesző hagyományok, az eltűnő értékek miatti értetlenség és szomorúság jól megfér Nabokovval, a Zetor traktor az Úrral, a szőlőmetszés az Unióval, a bor a zarándoklatokkal, a tánc Rómával, a Rába Irakkal… De szóba kerül születés és halál, család és gyerekek, szerelem és szex, történelem és politika, emberek: nők és férfiak, környező falvak és városok, Ausztria és persze a homályos, kiszámíthatatlan, bizonytalan jövő…
Különös könyv ez a Zsidahó. Egyszerre van benne múlt és jelen, érzés és gondolat, ember és táj, elmúlás és megőrzés, bánat és szívmelengető emlékezés. Olyan, mint egy aranyló naplemente. Olvassák el!
2018.01.16
