479
Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bőrünkből
Szilvási Krisztián ajánlata

karen-joy-fowler-majd-kibujunk-a-borunkbolEgy család, illetve elvonatkoztatva, a család fogalma bizonyos mértékig mindenképpen megköveteli az egységes, közös identitást. Ahol apa, anya, gyerekek (s ha vannak, a további generációk) ugyanahhoz (vagy helyettesítsük be: hasonló) faj(tá)hoz tartoznak, ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazokat a viselkedési mintákat követik, ugyanolyan érzelem- és kifejezőbázissal rendelkeznek. Meg még ezernyi szociális, társadalmi, pszichológiai és intellektuális jellegzetességeken osztoznak.

Ám léteznek olyan családok is, amelyek jócskán elütnek az átlagtól. Mert közösségük (csoportjuk) és közösségük (hasonlóságuk) eltérő identitások mentén alkot mégis-megfelelést. Esetükben tényleg csodálatos a legszélesebb értelemben vett alkalmazkodás, mintakövetés, tudati- és érzelmi összehangolódás – az a végletekig működőképes kooperáció, amellyel egységességüket megteremtik. Ha pedig a család két, szinte azonos életkorú tagja még csak nem is egy fajból származik, ám nevelésük hasonló koordináták és kiterjesztések mentén történik, és így jön létre köztük a civilizáció összes aspektusát magában foglaló kapocs, nos, azt a történetet muszáj elmesélni.

Karen Joy Fowler pedig megtette nekünk ezt a szívességet. Az 1950-ben született amerikai írónő bár inkább a science-fiction és a fantasy műfajaira van berendezkedve, amikor „realista” irodalmi fikciók kerülnek ki a kezei közül, roppant éles társadalomszociológiai és pszichológiai látleleteken keresztül ábrázol egy összességében (a szó pozitívabb értelmében) szórakoztató történetet. Politológiai tanulmányokkal a tarsolyában, 30 éves korában, szinte „előjelek” nélkül kezdett írni, a megjelent novellásköteteiért kapott díjak azonban végleg kijelölték az útját. Leginkább a 2004-es A Jane Austen könyvklub című regényéről híres, amelyből 2007-ben film is készült. A 2013-as Majd’ kibújunk a bőrünkből már a hatodik nagyregénye, amelyet a The New York Times Book Review 2013 legjelentősebb száz könyve közé választott, 2014-ben megnyerte a PEN/Faulkner-díjat, s ugyanebben az évben bekerült a Man Booker Prize döntősei közé, valamint jelölték Nebula-díjra is.

A Majd’ kibújunk a bőrünkből történetében egyszemszögű, de mégis többszempontú nézősíkon keresztül szemlélhetjük egy fura kísérleti család legifjabb tagjainak egykori szocializációját és annak mostani következményeit. A mesélő főhős a huszonéves Rosemary, aki ugyan egyetemre jár, de korántsem éli kortársai megszokott külső (társas kapcsolatok) és belső (lelki-érzelmi fejlődés) életét. Rosemary háta mögött olyan „szétszakadt” család áll, ahol az apa antiemocionális kutatói beállítódása és az anya depresszív időszakai által meghatározott koordináták eredményeként a rajongott, idősebb fivér korán „megszökött”, az imádott, szinte iker kishúgot pedig elszakították szüleitől és testvéreitől. Ám míg Rosemary bátyja, Lowell két lábon járt, beszélt és cselekedett, addig a pici Fern négylábon próbálta értelmezni, megszokni, megismerni és élni az emberek világát.

Fern ugyanis – egy pszichológiai kísérlet érző-lélegző tárgyaként – csimpánz volt, akit Rosemary-vel együtt, egyformán neveltek a szülők, természetesen állandó egyetemi gyakornoki felügyelet és „vizsgálat” kereszttüzében. Mindaddig, amíg „költségbeli megfontolások” (legalábbis Rosemary így tudja) következtében Fernt el nem szakították humán famíliájától, maradandó nyomokat hagyván az „árván” maradt embergyermekben. Csoda-e, hogy az egykor szószátyár kislány ma már nem akar beszélni a családjáról? Azonban a helyzet egycsapásra megváltozik, amikor Rosemary megismerkedik az – évek óta nem látott bátyjához hasonlóan – lázadó, vele egyidős Harlow-val. Az új barátnő néha „erőszakkal” rángatja ki Rosemary-t a magára erőltetett apatikus zárkózottságból, hogy az együtt átélt események és a hirtelen feltűnő Lowell végre igazi visszatekintésre késztesse őt. Mert Fernt és a vele töltött időt nem lehet, nem szabad kitörölni a múltból, s bár az egykor lelki kapcsolatban álló „lánytestvérek” évek óta nem találkozhattak egymással, a jövő egyre növekvő reményekkel készül kaput nyitni előttük. Nekik.

Karen Joy Fowler gyakran választja témáit a 19. századból, ahol a nők életét és az elidegenedés problematikáját vizsgálja. A Majd’ kibújunk a bőrünkből ugyan a 2000-es években játszódik, a történet fő karakterisztikáját ezúttal is meghatározhatjuk a szereplők társadalmi kapcsolatainak alacsony fokú integrációján keresztül, ahol a személyes lelki állapotok a nem létező közös értékek és az áthidalhatatlan viszonybeli távolságok tükrében néznek önmagukba. A szerző pedig hangsúlyt, amolyan objektív-keserűen gúnyos hangsúlyt a sarkított fővonallal ad a regény mondanivalójának. Az egyes szám első személyű elbeszélési látószög kiválóan alkalmas arra, hogy mélyre nyúló érzelmi és „tudati” közvetítéssel azonosulhasson az olvasó a főhőssel. Talán meglepő módon ugyanakkor ahhoz is alkalmas eszköz – ha okosan használja az író –, hogy ne kész személyiséget erőszakoljon ránk, hanem saját belső világunkból tölthessük fel a (szándékolt) hézagokat.

Rosemary is olyanformán „nyitott könyv” a történet haladása közben, hogy számtalan homályos zugot kínál az olvasónak, amelyek többféle módon való kiszínezése nemcsak növeli a regény élvezeti értékét, de bizonyos fokig szükséges is a teljes átéléshez. Fowler láttatott szemszöge a Majd’ kibújunk a bőrünkből lapjain a végletekig „személyiségbarát”, ahol Fern, a csimpánz(bébi) állati oldala teljes mértékben emberiessé domborodik, nem burkolt utalásként jelezvén felénk civilizációnk és társadalmunk egyszerre összetett és sebezhető voltát. Amúgy pedig olyan történetet olvashatunk a helyét és tulajdonképpeni identitását kereső ifjú hölgy múltjának és jelenének végigkövetése közben, amely mindannyiunk (rejtett) identitáskeresése során ilyen vagy olyan formában, de felmerül.

„A történet velejét már elmeséltem. Úgyszintén a kezdetének végét és a végének kezdetét. Szerencsére a két fennmaradó rész között jelentős az átfedés.” Rosemary kénytelen-kelletlen külső katalizálásra dolgozza fel a mélyre temetett „kötöttségeket”, amelyek nem engedik a múltból, s emiatt nem is lehet „normálisan” a jelenben. Fern, a kishúg és Lowell, a báty olyanok neki, mint egy-egy, saját lelkébe-elméjébe integrálódott személyiség, felszabadításuk végre őt is autonómmá teszi: a jelenre, a jövőre, az életre. „Még mindig nem találtam meg a helyemet az életben, ahol a valódi önmagam lehetek. De talán mások sem jutnak el soha odáig.” Karen Joy Fowler története többet mond, mint ami nyilvánvaló, jópofa „majomkodás” helyett komoly állati és emberi tisztelet mellett érvel, és a gyermekkori szocializáció körülményeinek jelentőségére hívja fel a figyelmet. Arra tanít, milyen többletet nyújthat egy állati lét, és milyen károkat okozhat az emberi meghatározottság. Azt mondja: Majd’ kibújunk a bőrünkből, és úgy érti, hogy mindannyian magunkon kívül vagyunk (az eredeti cím). Ahhoz pedig, hogy mindez megváltozzon, legelőször a másik(bőr)én át vezet az út. Ne szégyelljük tudomásul venni.


Megtekintés az online katalógusban

2018.01.09