Rosencrantz és Guildenstern tehetetlenül sodródik végzete felé. Már a film elején található jelképes fej vagy írás játék előre vetíti a halál árnyékát, de Tom Stoppard antihősei képtelenek megérteni az események összefüggéseit. Csak fecsegnek, ügyeskednek. Igyekeznek magabiztosnak látszani, miközben egyre jobban rettegnek. Úgy filozofálgatnak, hogy azzal semmit sem mondanak, ugyanakkor tényleg felteszik a legfontosabb kérdéseket, csak ezt maguk sem veszik észre.

Gary Oldman (Rosencrantz) és Tim Roth (Guildenstern) tökéletes alakításának és Tom Stoppard rendezésének köszönhetően szembesítő alkotás született, mely mindenkit elgondolkodtathat arról, hogy ő mennyire tudatosan éli az életét. Amikor az ember már csak a puszta túlélését tűzi ki célul, sodródni fog. Ez a passzivitás egy színdarabban tragikomikus figurává teszi.

A film mellé érdemes megnézni vagy még inkább elolvasni Shakespeare Hamletjét. A főszereplő mintát adhat a gondolkodó emberről, aki kezdettől átlátja a „kizökkent időt”, és sok szenvedés árán ugyan, gyakran elcsüggedve, de végül képes saját élete főhősévé válni.

„GUIL: Ott hibáztuk el, hogy hajóra szálltunk. A hajó tévedés, erre gondolhattunk volna. Mozoghatunk persze, irányt változtathatunk, ide-oda zötyöghetünk, de mozgásunkat befoglalja egy nagyobb mozgás, és az visz magával, kiszámíthatatlanul, mint a szél és az áramlatok … (Felnéz, arca a maradék fényben.) Mi akart ez lenni? És mikor kezdődött? Zuhantunk, vagy taszítottak? Vagy késő volt már akkor is, mikor elkezdődött…?”
(Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott)

„...áldott az, kinek
Vérével úgy vegyült ítélete,
Hogy nem merő síp a sors ujja közt.”
(Shakespeare: Hamlet)

Megtekintés az Online Katalógusban