101
Tönköl József: Jézusgyík
Szilvási Krisztián ajánlata

tonkol-jozsef-jezusgyikA líra a csendbe hasít, százszorszép suttogása betölti a teret. Tönköl József egyszerre érdes és simogató szavakkal szavalja, mélyről feltörő mondatokkal mondja el meghitt közvetlenséggel, ami a szívét dobbantja, a lelkét világítja, a gondolatait hasítja. A Vas megyei Nyőgéren született, hosszú ideje Győrött élő író-újságíró önálló könyvei jócskán túllépték már a tucatot -köztük versgyűjtemények, karikatúra-kötetek, regények, s még egy rendhagyó falurajz, illetve hegyi krónika is színesíti művészi látószögét, amely jólesően mutat túl a horizonton.

Látóhatárának spektruma harmonikus színekkel telített, ahol a kolorisztikus nyelvezet szinte hívja magához a múltba mutató, azt meg- és visszaidéző ízeket, hangokat, illatokat. Az el nem feledett élet(ek) textúráját.

A Jézusgyík verseskötetben öt különálló egységbe rendeződnek a költemények, amelyek mögött a szerző mégis egy. Igazi megélő, visszatekintő, elbeszélő, érzésekkel játszó narrátor - régmúltba hívó (idegen)vezetése nem enged távolságot tartani, bensőséges érintése a dombhát füvére helyezi lábunkat, a faluszéli homok szemcséibe gázoltat, arcokba-szemekbe pillanttat, lemondóan bús és felemelően tiszta leheletek közelébe állít. Szemlélődünk. Ahogy telnek a sorok, lépdelnek a mondatok, ugranak a ritmusba rendezett szakaszok, úgy csordulnak egyre és egyre élénkebb színekbe az emlékképek, nyílnak mind tágabbakká az intim rezdülésekkel vibráló mondatok. Tönköl József lírájának természetes, mesterkéltséget elkerülő nyelvi univerzuma csupa-csupa élő-lélegző formából áll: a hangok és mozdulatok az állat- és növényvilág elevenségén keresztül hatnak.

A Jézusgyík verseiben bravúros dinamikai eszközként van jelen a „mozgó” és „mozdulatlan”, a rendre megjelenő elmúlás, ősz-tél, halál, békét keresés mozzanatait a környezet már említett élővilága billenti lüktető pezsgéssé - a látszólag antagonisztikus össze nem illést éppen a kettő szinergizmusa emeli nyugvópontra. Az érzékek nosztalgikus öröme és fájdalma nem rombolóan kísért, sokkal inkább azzal a léleknyugtató naturalizmussal, amelytől kézzelfoghatóan válik emberré az ember.

Tönköl József nyelvezetének sűrű mondanivalóból gyúrt teste van, emlékekből, visszafordulásokból, gondolatpislantásokból összeálló sóhajtása és légvétele. Az egymás mellé bújó szavak egészében rajzolják körül a mögöttük merengő, megélt évtizedeket: a kezdeti lépésektől a kiteljesedésen át azokig a hosszúra nyúló pillanatokig, amikor már nem kell merészség hinni a(z el)múlt erejében és értékében. A Jézusgyík szerzőjének bizonyosan sokat ad vissza, az olvasónak pedig ugyanezt a jelenben nyújtja át. Így születik meg a párbeszéd alkotó és befogadó között, így merevedik örökséggé mindaz, amit át kellett élni ahhoz, hogy beszélhessünk róla. „Ez volna hát a vége?” - teszi fel a kérdést az egyik verscím. Úgy vélem, szerencsére, közel sem.


Megtekintés az Online Katalógusban

2017.10.24